Megettük végül a dumsi kukhurát a lámával. Jampal fogta meg. Nem lett volna szabad ilyet csinálnia, a szomszéd tyúkja volt. Ráadásul egy drága fajta és tojótyúk.
A láma mondta, hogy sokba fog ez kerülni neki, legalább ezerötszáz rupiába. Vár még pár napot, amíg a szomszéd lehiggad, aztán majd megy és kifizeti. Majd elmúlik a szomszéd haragja, ahogy elmúlt a lámáé is, miután körbekergette vagy kétszer Jampalt a kolostor körül, hangosan kiabálva.
– Ezek amúgy csak a körülmények, majd elmúlik, mondta.
– Stresszt okoz ez most, szegény csirke is a sufniban van, valószínűleg meg fog halni, mondta.
– Tudod ez egy nagyon speciális csirke. Dumsi kukhura, sün csirke, mert úgy áll a tolla. Dumsi, sün nepáliul. Akarod látni?
– Nem, most nem.
Aztán este megnéztük. A csirke minden om mani peme hum mantra ellenére elég rossz állapotban volt és reggelre el is hagyta ezt a világot.
Igazából én nem is nagyon gondolkodtam azon, hogy ezt a csirkét meg kéne enni. Azt gondoltam majd a gazdája megkapja és ők esetleg megeszik, hiszen nem volt beteg, csak mondhatni baleset érte. A kolostorban meg nem esznek húst általában. Ezt az első napon mondta a láma. Igaz azt is mondta kérdésemre, hogy néha ő eszik húst, ha úgy adódik. Adódik a hús. Ez egy fontos pont. Valahogy úgy fogalmazott, hogy ha máshol van és hússal kínálják, akkor elfogadja. De itthon alapvetően nem esznek húsos ételeket.
– Hol van most Jampal?
– Megkergettem kicsit, tudod éreznie kell, hogy valami helytelent csinált. Büntetésben van.
