A hegyek királynője reggel emlékeztetett tizenhét évvel ezelőtti önmagára. Ahogy sétáltam hét óra körül a Glenary’s felé egy kávé reményében, láttam a régi Darjeelinget, a városomat, ami első ide érkezésemkor azonnal a városom lett. Megérkeztem, beleszerettem. Sírtam, ahogy a dzsipp rákanyarodott a lefelé vezető útra, amikor indultam haza öt hét után.
Most is majdnem sírtam, amikor felfele jöttem és megláttam a teaültetvényeket, a dhuppi ciprusokat, az itt-ott közéjük ereszkedő felhőket, a tájat, ami annyira meghatározza ezt a hegyre felfüggesztett várost. Várakozás volt bennem, izgalom, hogy újra látom. Persze nem volt nagy bevonulás. Még mielőtt beértünk volna kocsival a városba, elmentünk a város szélen lévő állatkorházba felvenni Pasang láma kutyáját. Mumta már hetek óta kórházban volt, vélhetőleg valami vadállat (vagy szomszéd) okozta szemsérüléssel.
Megettük végül a dumsi kukhurát a lámával. Jampal fogta meg. Nem lett volna szabad ilyet csinálnia, a szomszéd tyúkja volt. Ráadásul egy drága fajta és tojótyúk. A láma mondta, hogy sokba fog ez kerülni neki, legalább ezerötszáz rupiába. Vár még pár napot, amíg a szomszéd lehiggad, aztán majd megy és kifizeti. Majd elmúlik a szomszéd haragja, ahogy elmúlt a lámáé is, miután körbekergette vagy kétszer Jampalt a kolostor körül, hangosan kiabálva. – Ezek amúgy csak a körülmények, majd elmúlik, mondta. – Stresszt okoz ez most, szegény csirke is a sufniban van, valószínűleg meg fog halni, mondta. – Tudod ez egy nagyon speciális csirke. Dumsi kukhura, sün csirke, mert úgy áll a tolla. Dumsi, sün nepáliul. Akarod látni? – Nem, most nem. Aztán este megnéztük. A csirke minden om mani peme hum mantra ellenére elég rossz állapotban volt és reggelre el is hagyta ezt a világot. Igazából én nem is nagyon gondolkodtam azon, hogy ezt a csirkét meg kéne enni. Azt gondoltam majd a gazdája megkapja és ők esetleg megeszik, hiszen nem volt beteg, csak mondhatni baleset érte. A kolostorban meg nem esznek húst általában. Ezt az első napon mondta a láma. Igaz azt is mondta kérdésemre, hogy néha ő eszik húst, ha úgy adódik. Adódik a hús. Ez egy fontos pont. Valahogy úgy fogalmazott, hogy ha máshol van és hússal kínálják, akkor elfogadja. De itthon alapvetően nem esznek húsos ételeket. – Hol van most Jampal? – Megkergettem kicsit, tudod éreznie kell, hogy valami helytelent csinált. Büntetésben van.
Réges régen élt egy földműves, akit Kenyérevőnek hívtak. Azért kapta ezt a nevet, mert mindig hét kenyeret vitt magával a munkába. Egy nap, amikor a mezőn dolgozott, hirtelen maró éhséget érzett, ezért elkezdte kibontani a kenyeres zsákját. Miután kibontotta így szólt: Meg fogok enni egyet, kettőt, hármat, négyet, ötöt, hatot vagy mind a hetet! A közelben volt egy barlang, ahol egy démon élt a hét gyermekével. A démon hallotta, amit a férfi mondott és úgy értette a férfi azon gondolkozik, hogy megeszi mind a hét gyermekét. Kijött hát a barlangból és így szólt a földműveshez: Kérlek ne edd meg a gyermekeimet, adok neked inkább egy tejberizs-főző edényt! Azután adott a férfinak egy edényt, aki azzal a nagynénje házához ment, hogy ott töltse az éjszakát. Amint odaért, azonnal mindent elmesélt a nénikéjének a démonról és az edényről. Rögtön ki is akarta próbálni, hát így szólt: Edény, főzz tejberizst! Legnagyobb ámulatára az edény azonnal tele lett tejberizzsel. Miután elment aludni, a nagynénje kicserélte a csodás edényt egy másikra hasonló kinézetű közönséges edényre. Másnap a földműves fogta a rossz edényt és hazament. Legközelebb, amikor szokásához híven ment a mezőre dolgozni, ismét hét kenyeret vitt magával. Ahogy kibontotta a kenyeres zsákot kezdte is mondani: Meg fogok enni egyet, kettőt, hármat, négyet, ötöt, hatot vagy mind a hetet! A démon rémülten jött elő a barlangjából és így kérlelte a férfit: Ha megkíméled a gyermekeim életét, adok neked egy aranyat ürítő kecskét!
Bongu achok készítés, Darjeeling 1960-as évek (kép forrása: The Confluence Collective // theconfluencecollective.com)
Losar tashi delek! ལོ་གསར་བཀྲ་ཤིས་བདེ་ལེགས།
Ázsiában mindenhol megkezdődött januárban, némi időeltolódással a különböző időszámítási rendszerek miatt, az újév ünneplése. Nálunk ez a farsangi időszak, a tél elűzése, a tavaszvárás időszaka, ami éppúgy, mint a holdújév ünneplése, mozgóünnep. A farsangi időszak Vízkereszttől Húshagyó keddig tart, ami a Húsvéttól visszaszámolt hetedik vasárnap utáni kedd, tehát mozgó dátumú ünnep.
Idén, 2024-ben, február 10.-re esett a tibeti újév, a losar (ལོ་གསར་), amivel kezdetét vette a tibeti kalendárium szerinti 17. ciklus 2151. éve, ami a fa sárkány éve lesz.
A himalájai népeknél luniszoláris naptár határozza meg a szintén több napon át tartó újévi ünnepek idejét. Például Bhutánban és Nepálban is elkezdődik januárban a 12. hónap első napján újholdkor. Bhutánban Chunyipai Losar a neve. བཅུ་གཉིས་པའི་ལོ་གསར་ „tizenkettedik (hónap) újéve”.
Nepálban a tamangok és a hyolmok ilyenkor ünneplik a Sonam Losart. De ilyenkor ünnepelnek a sherpák, gurungok, lepchák és bothiák is nemcsak Nepálban, hanem Darjeeling környékén és Sikkimben is. Ennek idejét úgy határozzák meg, hogy a téli napforduló utáni második újholdkor kezdődik. Ez a nepáli kalendárium szerinti tizedik hónap, a Magh.
De, hogy legyen valami közös ezek között az elsőre nehezen átlátható újévi ünnepek között és ha úgy tetszik a mi farsangi időszakunk között is, nézzük mivel ünnepelnek. Természetesen ételekkel. Azok között is van egy, ami elmaradhatatlan része a tibeti és himalájai újévnek. Ez pedig a csöröge fánkra, vagy forgácsfánkra nagyon hasonlító khapse nevű sült tészta.
Darjeeling körbevett a felhőivel. Néha egy-egy felhő szembejött a szűk utcában, majd miután beburkolt, megölelt, elveszejtett egy pillanatra, tovább úszott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Máskor bejött a nyitott ablakon át a szobámba, körülnézett, majd szertefoszlott.
Darjeeling dombjai, Nyugat-Bengál, India (2007) A képen alul bal oldalt látható sárgás kúpos formájú építmény Kőrösi Csoma Sándor síremléke.
Bevezetésként vissza kell mennem a kályháig, pontosabban egészen Nyugat-Bengálig. Darjeeling sok szempontból az első számomra és egyáltalán nem meglepő, hogy most, kicsit több mint másfél évtizeddel később, úgy áll össze minden, hogy első utam Indiába, a Himalája lábaihoz vezetett Darjeelingbe, majd Sikkimbe és mindez pontosan illeszkedik a későbbi, egészen máig tartó dolgaimhoz, amik foglalkoztatnak és nem csillapodó kíváncsisággal töltenek el, hogy újra és újra valahol azokon a bizonyos déli lejtőkön találjam magam. A Himalája déli lejtőin.
Volt valamiféle romantikus elképzelésem korábbi olvasmányélményeim alapján, ott visszhangoztak a gondolataimban ezek az izgalmasan hangzó városnevek keletkutatók régi könyveiből, regényekből. Darjeeling, Kalimpong, Simla. Közben tibetológiát hallgattam az egyetemen és egyre egyértelműbbé vált, hogy el kell mennem ezekre a helyekre. Akkor valahogy nem az merült fel, hogy Tibetbe utazzak, kínai vízummal és engedélyekkel, hanem a Himalája másik oldala, ahol több területen is számottevő tibeti népesség él. Valamiért azt éreztem szabadabban tudok ott majd utazni bárhova, így Indiába vettem meg első ázsiai utam repülőjegyét, azzal a határozott céllal, hogy Delhiből keletre indulok majd, azután fel a hegyek közé, azt még akkor nem is sejtve, hogy pár nappal később ott fogok ülni egy aprócska házban egy ágyon, előttem a kis asztalkán tea és egy idős férfi mesél arról, hogy ő gondozza Kőrösi Csoma Sándor síremlékét, ami a kis ház alatti hegyoldalon áll.
Darjeeling hívott, én meg fogtam a hátizsákom és elindultam. Elindultam és hazaértem.
