Visszatérés

A hegyek királynője reggel emlékeztetett tizenhét évvel ezelőtti önmagára.
Ahogy sétáltam hét óra körül a Glenary’s felé egy kávé reményében, láttam a régi Darjeelinget,
a városomat, ami első ide érkezésemkor azonnal a városom lett. Megérkeztem, beleszerettem.
Sírtam, ahogy a dzsipp rákanyarodott a lefelé vezető útra, amikor indultam haza öt hét után.

Most is majdnem sírtam, amikor felfele jöttem és megláttam a teaültetvényeket, a dhuppi ciprusokat, az itt-ott közéjük ereszkedő felhőket, a tájat, ami annyira meghatározza ezt a hegyre felfüggesztett várost. Várakozás volt bennem, izgalom, hogy újra látom. Persze nem volt nagy bevonulás. Még mielőtt beértünk volna kocsival a városba, elmentünk a város szélen lévő állatkorházba felvenni Pasang láma kutyáját. Mumta már hetek óta kórházban volt, vélhetőleg valami vadállat (vagy szomszéd) okozta szemsérüléssel.

Megoperálták, jól van. Mehet haza Rimbick-be, a kolostorba. Mivel én amúgy is Darjeelingbe jöttem, megosztottunk egy privát autót, amivel aztán Pasang láma és Mumta vissza is ment. A láma jól ismerte a sofőrt, ez csakis pozitívum, amikor ilyen hegyről le – hegyre fel útra indul az ember. Megfontolt, óvatos ember volt, de érezhetően jól ismerte a terepet és biztonsággal vezetett. Olyan köves az út, hogy így is kirázza belőled a lelket néha. Vízátfolyásokon, kőomlásokon, útjavításon át vezet, így az elméletben közel fekvő (kb. 50-60 km) Darjeelingbe eljutni eltart 4 órán át is.

Igaz megálltunk Pullbazaar-ban ebédelni, ahol remek nepali thalit ettünk. Pillanatok alatt tették elénk a friss, ízletes ételt. Óriás rizskupac körberakva kisebb zöldséghalmokkal, némi nyers zöldségszelettel frissítésnek, egy külön kis tálban dhal, ami általában lencséből vagy mungóbabból készült leves. Mivel én kértem masut, azaz húst is, egy másik kis tálban kaptam egy sűrű szaftos csilis marharagut. Tulajdonképpen olyan volt mint egy nagyon jól elkészített marhapörkölt picit csípősebben.

Amúgy ezek az ételek nem túl csípősek, de mindig adnak mellé csilit, friss zöldet is. Amikor ilyen thalit eszik az ember, akkor az a szokásos, hogy kihozzák az adagot, majd diszkréten figyelik, ahogy fogy és jönnek feltölteni. Mindent. Ha nagyon éhes vagy kapsz még egy hegynyi rizst. De hozzák a dhalt és a zöldségeket is, és újratöltik a kis tálakat. Ez egy adag árában van. Repetázhatsz bármiből. Ez tényleg az a fajta étel, amit ha jól időzíted mikor eszed, akkor aznapra már nem nagyon akarsz mást enni.

Itt ugrok egyet a thali kapcsán, már Darjeelingben voltam második nap, amikor valami kora délutáni ebédet kerestem és próbáltam elkerülni a turistákkal zsúfolt helyeket. Turistákon itt majdnem száz százalékban indiai turistákat értünk. Szezonban rengetegen jönnek fel a hegyekbe családostól, csak egy-két napra, viszonylag szoros programban taxival végig hordatják magukat a főbb látványosságokon és éppúgy, mint minden nagyobb európai városban, ahol élénk turizmus van, szinte kizárólag egy csapáson járnak. Ha ezeket a boltokkal teli bevásárló utcákat és szökőkutas tereket elkerülöd, akár csak egy utcányira, akkor ott már nincsenek. Ráadásul amúgy sem jellemző, hogy beülnének ilyen pici „lyuk a falban” helyekre. Szóval arrébb mentem egy picit és belebotlottam a Mohan Eatery nevű kis étkezdébe. Senki nem ült bent, összesen volt három asztal U-alakban elrendezve, körbe paddal. A tulaj kint volt az utcán, kérdeztem mit tud enni adni. Mondta, hogy nepáli thalit. Helyben vagyunk. Jó lesz.

Beültem, majd pár perc múlva érkezett három fiatal, azután még két férfi. Így hatan pont betöltöttük a helyet. Pillanatok alatt boldog thali evés volt, mert Mohan nagyon gyorsan felszolgálta az ételt és aztán csak hordta körbe a repetákat. Nem tudsz elégedetlenül eljönni egy ilyen helyről.

Visszatérve a megérkezéshez. Darjeeling nekem egy nagyon erős hely. Tele van érzelemmel, vagyis én vagyok tele az érzelmekkel, amit oly sok minden itt el tud indítani. Nem tudom pontosan megfogalmazni miért. Olyan a hely atmoszférája. A felhők, a hegyek, a ciprusok, minden. Lépten-nyomon elérzékenyülök. Pedig alapvetően ennyire nem szoktam. Nem tudom van-e más város ilyen mélyen bennem, amit gondolkodás nélkül választanék otthonomnak. Amikor csaknem két évtizede először itt jártam, akkor is ezt éreztem. Nagyon vártam a találkozást most. Sokan mondták, hogy Darjeeling megváltozott. Már nem a régi. Felülkerekedett rajta az üzletiesedés. Elárasztották a turisták. Minden a pénzről szól.
Ezzel a tudattal érkeztem. Hogy igen, tudok róla, majd meglátom. De reméltem is, hogy valami azért még maradt a szeretett helyből.

Kitettek az autóból. Lent a piac alatt, a legnagyobb városi dzsungelben. Mire feleszméltem már ott álltam, az autó meg elindult vissza Rimbickbe, Lama Pasang integetett, aztán elnyelte őket is meg engem is a forgatag. Erről eszembe jutott, hogy amikor először jöttem, akkor is kitettek a dzsipből és tovább mentek, én meg csak ott álltam az esőben, szürke felhők alatt egy általam addig sosem látott világban.

Most nem volt teljesen ismeretlen, de hirtelen nem is tudtam merre induljak. Vagyis de, tudtam. Felfele. Hegyen fekvő város, meredek utcákkal, amik nem kifejezetten logikusan tekeregnek, viszont pár nap után az ember elkezdi átlátni a szökőutakat, és rendszert vél felfedezni a lépcsős sikátorok kuszaságában.
Most sütött a nap. November az a hónap, amikor többnyire ragyogó napsütés van, kék ég. Csak néha jönnek azok a bizonyos felhők. A felhőim. Szembe az utcán, be az ablakon.

Elindultam felfele, ismerős kezdett lenni minden. Ami feltűnt az a nagyon nagy forgalom volt. Rengeteg autó. Ahol az autók – többnyire terepjárók – járnak, ott jársz te is gyalogosként. Csak pár helyen van elválasztott járda, araszolsz a parkoló és haladó autók, motorok között, mindenki áramlik, nyomják a dudát, de senki nem ideges. Csak figyelni kell egymásra, meg magadra. Nem nagyon kell megállni és várakozni, hogy mehess. Sokkal szerencsésebb, ha felveszed a tempót és figyeled, hogy a helyiek hol mennek, és mész te is. Ezt is pár nap alatt meg lehet szokni.
Ahogy felfele indultam a szűk gyalogutakon a bazáron át, már minden ismerős volt, csak a rövidítésekre nem emlékeztem és csak körülbelül tudtam az irányt, hogy merre érek el a központi részre, vagy valami olyan ponthoz, mint az óratorony, vagy az emblematikus Glenary’s kávéház, pékség. Tudtam, ha ott leszek, akkor onnan már tudok tájékozódni.

Felértem és akkor kaptam az első sokkot, amikor megpillantottam az azóta Darjeeling Váci utcájává lett utat. Csillogó boltok, áramló indiai turista tömeg, Subway, Bata és mindenféle szuvenírbolt. Köztük a régiek is, azokra emlékszem, de rengeteg új, új hatalmas épületekben. Régen az út közepén voltak helyi árusok ponyvás asztalokkal. Ezeket elbontották.

Az áramló tömeg hangos volt és ahogy kiértem a Chowrasta-ra – ez egy nagy tér, központi gyülekező hely, innen indul a Mall road, ami reggeli sétánál kötelező, mert láthatod a Kanchendzongát ha szerencséd van és tiszta az idő – megállapítottam, hogy nem tudok sehova leülni. Az összes pad foglalt volt, körbeülték a szökőkutat, kisebb nagyobb csoportokban ácsorogtak mindenhol. Fiatal fiúk vezettek szomorú pónikat körbe-körbe, kérdezgették a gyerekes családokat akar-e a gyermek lovagolni. Aztán sétáltak körbe a szomorú lovak rózsaszínruhás kislányokkal a hátukon.

Lovak voltak régen is a téren, helyi turisták is voltak, de nem volt ilyen vurstli hangulat. Le lehetett telepedni bárhol. Álltam most itt és próbáltam megemészteni amit látok, majd hirtelen ötlettől vezérelve bementem a régről ismert nagy könyvesboltba. Nos, ott nem volt tömeg, pár szerzetes állt a tibeti és buddhista témájú könyveknél, a könyvekről beszélgettek, egy idősebb láma volt velük, akit a többiek nagy figyelemmel hallgattak.

A könyvesbolt nem változott semmit. Oxford Books and Stationery Co. 1919-ben alapított indiai könyvesbolt lánc, itt a darjeelingi boltban rengeteg könyvet találni a régióról, Tibetről, Nepálról, Sikkimről, Bhutánról, a Himalájáról. Szótárak, nyelvkönyvek, regények, tanulmányok, földrajzi és botanikai kiadványok. Minden, ami szem szájnak ingere, antikvár darabok is vannak. Időutazásos volt egy kicsit, mert az árak is ugyanannyinak tűntek, mint tizenhét éve. Akkor, emlékszem egy türkizköves fülbevaló megvásárlásáról mondtam le egy tibeti szótár kedvéért, mert mindkettőre nem tellett. Most kb. ugyanannyiért vettem meg Jyoti Pathak nepáli konyháról szóló, alapvetőnek számító művét.

Beszélgettem egy kicsit az idős férfival, aki a kassza mögött ült. Korából ítélve itt lehetett a boltban akkor is, amikor először jártam itt. Még ismerősnek is tűnt, persze elhessegettem először a gondolatot, már hogy lenne ismerős, majdnem két évtized telt el. Aztán megkérdeztem és mondta, hogy igen, itt volt már akkor is, és igen akkor már bizonyos volt számomra, hogy ugyanott ült a kasszás pult mögött. Furcsák ezek az élmények itt. Annyi minden változott, és olyan sok minden maradt ugyanúgy, mintha megállt volna az idő. Megállt valahogy nekem is. Mintha tegnap lettem volna itt.

Volt még egy boltosom, akivel újra találkoztam. Lefelé sétálva a Chauk Bazaar felé, van egy kis kincses bolt. Dorjee boltja. Ez bolt neve is. A bolt zsúfolásig van régi és újabb tibeti ékszerekkel, relikviákkal, szobrokkal, mindennel, amit csak el tudsz képzelni. Alig lehet beférni a sok árutól. Vásárolni régen se nagyon tudtam, de bogarászni, nézelődni, csevegni a boltossal akkor is jó volt. Ballagtam most is arrafelé, megláttam a boltot és be is villant, erre emlékszem, erre a kincsesbányára. Pillanatra megálltam, majd rám is köszönt az utcán álldogáló boltos és mondta, hogy menjek be nyugodtan. Mondtam, hogy hátizsák van rajtam, nem férek be, de ő csak tessékelt befelé, hogy nem baj, menjek csak. Bent elkezdtünk beszélgetni, kérdeztem hogy megy mostanában a bolt és honnan szerzi be az áruit, előszedett nekem három nagyon szép kis szobrot, mutatta, hogy új szerzemények. Valóban jó darabok voltak, nem megfizethetetlen áron, de mondtam, hogy én nem azért vagyok most itt, hogy vásároljak ilyesmiket. Mondta, hogy jó, nagyon jó, érti ő azt, az utazást, az nem is arról szól.

Emlékeztem rá. Olyan észak-indiai típus, mármint az az észak-nyugati (Kashmir, Himachal), ott látni ilyen arcokat. Valami rémlett, hogy anno azt mondta, kashmiri. Van sok kashmiri kereskedő errefelé. Itt Darjeeling körzetben nagyon sokféle a népesség. Lepchák és limbuk, bhutiák, akik a tibetiek, később idetelepedett tibetiek, tamangok, sherpák és még megannyi hegyvidéki népcsoport. Legnagyobb számban nepáli nyelvet beszélnek itt, mellette bengálit és hindit, illetve ki-ki a saját nyelvét is. Vannak az indiai gorkhák, ami egy gyűjtő fogalommá vált, az itt élő nepáli nyelvű indiaiakat fedi, de ide tartoznak az előbb említett Nepálból később idekerült lakosság is. Szóval, amikor egy antropológiai, néprajzi érdeklődésű utazó ide keveredik, akkor boldog, hogy egy helyen ennyire színes kulturális közegre lel. Most már nagyjából ránézésre meg tudom mondani ki miféle, de persze jobb megkérdezni, aztán ha már tudom, tudom mit kérdezzek még. Sokszor meg csak kíváncsiság. Dehát nem ronthatsz rá mindenkire, hogy hát te meg honnan jöttél? Jaaa, hogy itteni vagy, de a családod honnan jött??? És a nagyapád? Na, mond már meg milyen etnikai csoporthoz tartozol! Nem mondom, hogy ez sose fordul elő, de finomabb módja, hogy ha már szóba elegyedtünk, megkérdezem hogy hívják. A nevéből meg már tudható, főleg, hogy sokszor az ún. vezetéknév a népet jelöli. Persze ezt nem mindig mondják. Szóval jön ez, hogy Namaste! Tiro name ke ho?? Mi a neved?… Tsering Sherpa… tashi delek!

Megkérdeztem az indiai arcú boltosomat is, erre azt mondja Dorjee. Dorjee egy elég gyakori tibeti név. Nézek rá, aztán kibukott belőlem, dehát te nem nézel ki Dorjee-nak! Erre mondja, hogy Sikkimből származik. Ettől se nézett ki jobban Dorjee-nak, de ráhagytam. Nyilván jobb tibeti kincseket árulni ezzel a névvel. Végülis lehet, hogy tényleg így hívják.

Volt még egy hely, ahova mindenképpen el akartam látogatni, ha már Darjeelingben vagyok. A régi temető, ahol Kőrösi Csoma Sándor síremléke áll.
„…ott fogok ülni egy aprócska házban egy ágyon, előttem a kis asztalkán tea és egy idős férfi mesél arról, hogy ő gondozza Kőrösi Csoma Sándor síremlékét, ami a kis ház alatti hegyoldalon áll.”

Ez nem most volt, hanem tizenhét éve. Az Első című bejegyzésben olvasható ez a mondat. Akkor valóban minden előzetes várakozás nélkül, az történt, hogy valaki megmutatta nekem a kis házikót fenn a sírhely feletti domb tetején és egy idős férfi szeretettel beinvitált, teát készített és elém tett egy nagy könyvet, amibe a sírhelyet meglátogatók, főleg magyarok írtak megható sorokat. Mutatott még sok képeslapot, fotót, apró ajándéktárgyat, amiket Magyarországról és Erdélyből kapott az évek során. Elmesélte, hogy már az apja és a nagyapja is Csoma sírjának gondozója volt és majd a fia fogja folytatni ezt, ha ő már nem lesz. Valószerűtlen élmény volt ez akkor, dehát Darjeeling már csak ilyen. Tele valószerűtlen történésekkel, sosem tudhatod mire számíts, csak engedni kell, hogy magával ragadjon és vigyen a város különös rezgése. Most sem tudtam mire számítsak, ahogy sétáltam a régi temető felé. Vajon ott lesz még a kis ház? Él-e még a gazdája? Odaértem közben. A környezet némiképp megváltozott , sokkal több növény és fák vették körül a sírhelyet, nyilván megnőttek az idők folyamán, a sír feletti domboldal elhanyagoltabbnak tűnt, de lehet, hogy itt is csak a természet vette át az uralmat. Viszont, ami régen nem volt ott, az egy kerítés, lelakatolt kapuval, ami elzárta ezt a felső részt, beleértve azt a területet is, ahol a kisház állt. Szomorúan vettem tudomásul, hogy nem tudok felmenni. Biztos akkor már nem is él az a bácsi. Leültem a kapu előtti lépcsőre a sír közelében, bámultam a szemben feltáruló csodálatos tájat, a szemközti hegyoldalt, kicsit kicsordult a könnyem, mondom, ilyen ez a város.

Aztán arra lettem figyelmes, hogy egy idősebb, szakállas férfi jön lefelé az elzárt részen, egy kutyát vezet és a kapu felé tart, ahol ültem. Ahogy közelebb ért, láttam, hogy annyira nem lehet idős, csak az őszes szakáll mutatta annak. Vastag kötött sapka volt a fején. Üdvözölt, majd amikor mondtam neki, hogy a Csoma sírjához jöttem csak és kicsit még üldögélek itt, akkor mondta, hogy el ne menjek, mindjárt hoz egy kulcsot és elsietett a kutyával.

Na, kezdődik! – gondoltam, már megint történnek a dolgok. Hamarosan vissza is jött, kutya nélkül, kulcsokkal és egy kis hátizsák is volt nála. Kinyitott a kaput és beinvitált. Nem mentünk fel a dombra, csak a belső úton sétáltunk el egy darabon. Megálltunk a lépcsőnél ahol előszedte a hátizsákjából a vendégkönyveket, és elmondta, hogy most ő Csoma sírjának gondozója. Elmondta a régen is hallott mondatot, hogy már az apja is és a nagyapja is ezt a feladatot látta el. A vendégkönyvben 2009-től voltak beírások, mondta, hogy a régi könyv már betelt. Így már épp nem találhattam benne a saját 2007-es bejegyzésemet. Akivel én akkor találkoztam, az az ő édesapja volt, aki 2015-ben meghalt. Gyanandra Chetri az ő neve és ez neki generációkon át öröklődő kötelessége, hogy ezt a feladatot ellássa – mondta.

Visszasétáltam a város belsejébe és azon merengtem vajon fogok-e találkozni egy felhővel útközben.