Első

Darjeeling körbevett a felhőivel.
Néha egy-egy felhő szembejött a szűk utcában, majd miután beburkolt, megölelt, elveszejtett egy pillanatra, tovább úszott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Máskor bejött a nyitott ablakon át a szobámba, körülnézett, majd szertefoszlott.

Bevezetésként vissza kell mennem a kályháig, pontosabban egészen Nyugat-Bengálig. Darjeeling sok szempontból az első számomra és egyáltalán nem meglepő, hogy most, kicsit több mint másfél évtizeddel később, úgy áll össze minden, hogy első utam Indiába, a Himalája lábaihoz vezetett Darjeelingbe, majd Sikkimbe és mindez pontosan illeszkedik a későbbi, egészen máig tartó dolgaimhoz, amik foglalkoztatnak és nem csillapodó kíváncsisággal töltenek el, hogy újra és újra valahol azokon a bizonyos déli lejtőkön találjam magam. A Himalája déli lejtőin.

Volt valamiféle romantikus elképzelésem korábbi olvasmányélményeim alapján, ott visszhangoztak a gondolataimban ezek az izgalmasan hangzó városnevek keletkutatók régi könyveiből, regényekből. Darjeeling, Kalimpong, Simla. Közben tibetológiát hallgattam az egyetemen és egyre egyértelműbbé vált, hogy el kell mennem ezekre a helyekre. Akkor valahogy nem az merült fel, hogy Tibetbe utazzak, kínai vízummal és engedélyekkel, hanem a Himalája másik oldala, ahol több területen is számottevő tibeti népesség él. Valamiért azt éreztem szabadabban tudok ott majd utazni bárhova, így Indiába vettem meg első ázsiai utam repülőjegyét, azzal a határozott céllal, hogy Delhiből keletre indulok majd, azután fel a hegyek közé, azt még akkor nem is sejtve, hogy pár nappal később ott fogok ülni egy aprócska házban egy ágyon, előttem a kis asztalkán tea és egy idős férfi mesél arról, hogy ő gondozza Kőrösi Csoma Sándor síremlékét, ami a kis ház alatti hegyoldalon áll.

Darjeeling hívott, én meg fogtam a hátizsákom és elindultam. Elindultam és hazaértem.

 Ide az elindulás és a hazaérés közé be kell szúrnom első érdekes étkezéssel kapcsolatos élményemet, ha már ezt a blogot a himalájai népeknek és a gasztronómiának is szántam. Delhiből ugyanis vonattal mentem csaknem ezerötszáz kilométert. A hosszú vonatúton az első meglepetés az volt, hogy mint a repülőgépeken az utaskísérők, megjelent a fülke ajtajában egy egyenruhás úriember és megkérdezte húsos vagy vegetáriánus ételt szeretnék-e majd kapni. Vegetáriánust választottam, gondoltam a hosszú úton jobb a békesség, ki tudja mit főznek és hogyan. Következő meglepetés, hogy később, amikor elérkezett az idő, tálcán csinosan elrendezve, a repülős cateringhez hasonlóan, megérkezett a választott étel. Tulajdonképpen egy thalit adtak vonatos tálalásban. Alufóliába csomagolva összehajtogatott paratha volt, ami egy lepénykenyér féle, kissé olajos, réteges és puha. Mindenesetre azt rögtön tudtam, hogy éhen nem fogok halni a hosszú úton, elég laktató volt a lepény önmagában is. Mellette kisebb téglalap alakú tálkákban, mert azok illeszkednek egymáshoz ugye, csak semmi rendetlenség azon a tálcán, fűszeres zöldségek voltak és dhal, volt még dahi (joghurt) egy pohárban és egy olyan lefóliázott dobozkában, mint nálunk a mini lekvárok és mézek, achar. A kiszerelést már akkor, első találkozásra is túl kicsinek éreztem, mint később is mindig, mert acharból mindig keveset tettek oda a tányérra, hiszen rendkívül fűszeres és csípős. Az achar, ez a különféle zöldségekből vagy gyümölcsökből készült savanyúság féle nagy kedvencem lett,  mindig kellett repetát kérnem belőle. Azt hiszem a legeslegjobban a mangó achar ízlett, aztán a mini citromokból készült, de nagyon finom volt a házi retek achar is. Ennek készítését meg is tanították nekem Darjeelingben. Az acharok megérnek majd egy külön bejegyzést, nagyon jellegzetesek, nagyon sokfélék és nekem személyes barátaimmá váltak rögtön az első utamon. A vonaton úgy emlékszem vegyes zöldség achar volt a kis műanyag dobozkában. 

Az út csaknem huszonnégy órás volt, az ellátás pedig minden elképzelést felülmúlóan jó. Adtak még palackozott vizet, snacket, teát, fagylaltot, szendvicset. Mivel ez még az utam elején volt, óvatosan ettem. Ez az óvatosság azután rendesen elmúlt, maradt csak inkább a józan ész, ami nálam megbízhatóan működött, ételtől soha nem lettem beteg később sem.

Így a felszolgált ellátmány egy része útitársaimnál kötött ki, akikkel egy fülkében utaztam. Két indiai férfi volt és egy amerikai misszionárius, aki Sikkimbe ment Bibliát tanítani. Ő már akkor harmadik hónapja volt Indiában és éppen amikor indult az egyéves küldetésére a hegyek közé, akkor sikerült neki a Delhiben elköltött búcsúvacsorán beszereznie valami csúnya gyomorrontást. Szegény végig nagyon szenvedett a hosszú vonatúton, falfehérségét és bánatát, csak a hátizsákomból előhúzott whisky enyhítette, amit még otthon töltöttem át egy fémpalackba, hogy jó lesz majd gyógyszernek az útra. Nagyon nagy örömöt okoztam vele, amióta Indiában volt nem jutott ilyesmihez. Még a cheddar sajtot emlegette elhomályosuló szemmel, különösen, amikor megtudta, hogy a repülőn Delhi felé helyes kis egyedileg csomagolt cheddar kockát is kaptam és azt bizony nem hoztam magammal a hátizsákomban.

Reggel teával ébresztettek a vonaton és amikor megkérdeztem, hogy kávé lenne-e esetleg, az utaskísérő széles mosollyal az arcán előhúzott egyenruhája zsebéből egy kis csomag nescafét. Akkor még nem sejtettem, hogy a kávé hiánya, vagyis inkább a rendes főzött kávé hiánya hányszor fog belőlem kávézombit csinálni, aki addig megy üveges tekintettel kávét keresni, míg talál egy „rendes” kávézót, ahol egy ebéd árát fizeti ki egy csésze eszpresszóért, mert amúgy mindenhol a viszonylag híg nescafe vagy tejeskávé dívik, az nem drága, de nem is ér sokat. Visszatérve a vonatra: mint később kiderült, ez a zsebből kávé valószínűleg a fickó magánakciója volt, tudván, hogy vannak kávéra vágyó nyugatiak a vonaton. Leszállásnál várta is jutalmát a vonatajtóban: Baksis, Ma’am, baksis! – és tartotta a tenyerét.

A teát, ami ugyan filteres volt, külön tálcán, kancsó forró vízzel, csészével hozták, angolosan és még újságot is hoztak mellé. Egy pillanatra elrepült az ember Brit Indiába, ez a hangulat Darjeelingben ismétlődött többször. 

A város átlag 2100 méter tengerszint feletti magasságon fekszik a Kelet-Himalájában, India Nyugat-Bengál államának északi részén. Keletre Bhután, nyugatra Nepál, északra Sikkim, az Indiához utolsónak csatolt egykori himalájai királyság veszi körül.

Amerikai útitársam Sikkimbe ment, így mindketten New Jalpaiguri állomásán szálltunk le a Rajdhani expresszről. A leszállás filmbeillő volt, ablakon át, nagy sietséggel ledobált csomagokkal, mivel már olyan kényelmesen voltunk a minden jóval ellátó vonatunkon, hogy utolsó pillanatban realizáltuk, hogy már a mi állomásunkon áll a vonat és hamarosan indul is tovább. Még utoljára együtt bepaszíroztuk magunkat egy tuktukba, ami éktelen dudálással elrepített minket Siliguriba, ahol szétváltak útjaink, innen én egy Darjeelingbe induló dzsipbe ültem be és vártam, hogy megteljen utasokkal, majd induljon. Fel a hegyre, fel a felhők közé.

Május volt. Indiában ilyenkor tombol a hőség, valóságos forró katlan a monszunt megelőző időszak, negyven fokot jóval meghaladó hőmérséklettel. Nem úgy a hegyekben. Csapadékosabb is, párásabb is a levegő, húsz fokot alig meghaladó hőmérséklettel, hűvös estékkel. Nem véletlen, hogy a gyarmati időszakban a Britek eleinte szanatóriumoknak, majd nyaraló, pihenő helynek használták ezeket a városokat. Hill Station. A Himalája lábai mentén több ilyen hegyi állomáshely jött létre, azaz alakult építészetileg is és hangulatában is némileg Britté, ahova a legforróbb hónapokban felutaztak a felüdülni vágyó angolok családjaikkal. Ezek a városok a mai napig őrzik ezt a hangulatot és éppúgy enyhülést keresve sok helyi, azaz indiai turista utazik fel a városba.

Első utamkor Siliguriban 35 fok körül volt a hőmérséklet, itt szálltam be a dzsipbe, hogy 3-4 órával később megérkezzek az esős 20 fokba. Ahogy haladtunk felfelé a kanyargós hegyi úton úgy enyhült a hőség méterről méterre és úgy erősödött a fejfájás. Kicsit gyors volt a váltás, de ennek kellemetlenségét enyhítette a párán, esőn, felhőkön át felsejlő teaültetvények élénk zöld, hullámzó púpjainak látványa a japánciprusok sziluettjeivel. Ezek a ciprusok is a britek által kerültek Darjeeling dombjaira a 19. században. A Cryptomeria japonica, angolul japán cédrus, de nem a cédrusok közé tartozik, ciprus fajta, hatalmas, akár a 70 méteres magasságot is elérheti, szálegyenes fáját épületekhez használják. Japán neve Sugi, Darjeeling környékén a helyiek dhuppi-nak hívják. Magas oszlopai mára éppúgy hozzátartoznak a környék látványához, mint a teacserjék. Mindvégig, amíg a városban tartózkodtam, szájtátva bámultam ezeket a pompás fákat, akár séta közben, ha erdős területre értem, akár első szálláshelyem ablakán kinézve. Mivel zuhogó esőben, késő délután érkeztem, aznap már nem sokat láttam, ezért különösen élénken él bennem az első reggel, amikor pirkadatkor álltam a nyitott ablaknál és hallgattam a fülemnek szokatlan madarak hangoskodását és bámultam az itt ott magányosan álló égbe nyúló dhuppikat. Nem voltak mind szabályosak, néhol az összesimuló kúpos formából mintha felfelé nyúló karok nőttek volna ki. Párás volt a levegő, de napsütés ígérkezett és a távolban felderengtek a hegyek. Nagyon nagy hegyek. Újabb elsők az életemben, a Himalája hegyeinek látványa és a világ harmadik legmagasabb hegycsúcsa a Kancsendzönga.

Elkalandoztam, de ez a bevezető írás már csak ilyen, azt hivatott részben megmutatni, hogy mit jelent nekem ez a földrajzi régió, hogy kerültem kapcsolatba vele és milyen első benyomások értek azalatt az idő alatt, amit a Kelet-Himalája lábainál Darjeelingben és környékén, majd Sikkimben töltöttem. 

Első ételem Darjeelingben: Samosa.

Nagy kedvencem, a mindig enném kategória. Szerintem minden alacsony költségvetéssel Indiába utazó hátizsákos alapélelmiszerként fogyasztja és nemcsak azért, mert hihetetlenül olcsó és úton útfélen árulják, hanem mert a forró, frissen kisütött, tésztába zárt fűszeres töltelék egyszerűen mennyei.

Első utam alkalmával, Darjeelingben, az első utcán vett ételem samosa volt. Újságpapír tölcsérbe csomagolva, forrón, fűszeresen, tíz rupiáért (kb. 50 Ft) 5 darab, ami azonnal boldog optimizmussal töltött el, az amúgy elég szűkreszabott költségvetésemet illetőleg az elkövetkező pár hétre.

Azt hiszem az volt az a pillanat, amikor elmúlt az óvatosságom is, amit említettem a vonaton kapott ételek kapcsán. Hittem a szememnek és innentől kezdve boldogan vetettem bele magam az ázsiai streetfood világba. Sőt, azt kell mondjam, sokkal inkább megbíztam az utcán, a szemem előtt forró olajban frissen kisütött ételekben, mint valamely kétes tisztaságú étterem hátsó szekciójának konyhájában. Csak olyan helyen nem vettem később samosát, ahol, pl. egy nagyvárosban, forgalmas út mellett volt az árus és szemmel láthatóan porosodott az áru.

Innen az első samosától kezdve elindult valami. Darjeeling megmutatta nekem azt a kulturális sokszínűséget, ami később Nepálban is lenyűgözött. A kulturális sokszínűseg pedig gasztronómiai sokszínűséggel is jár, amikor pedig megpihennének az ízlelőbimbóid, akkor beülsz egy európai, mitöbb brit hangulatú kávézóba és bambuszkeretbe foglalt The Telegraphot olvasol egy jó kávé vagy tea mellett, hozzá croissant eszel, bámulod a hegyeket és azon gondolkozol milyen étterembe mész majd aznap ebédelni. Tibetibe, bhutániba vagy valamelyik utcai árushoz?

Darjeelingi tartózkodásom alatt egy ideig laktam magánszálláson is. A szomszéd szobában két bhutáni diáklány lakott, ezért házigazdánk reggelire bhutáni ételt készített párszor.

Például ema datshi-t (dzongkha: ཨེ་མ་དར་ཚིལ་ e ma dar tshil), ami egy csilis, sajtos lecsószerű étel. A neve is csak szimplán annyit jelent csili sajt. A csilisség azt jelenti, hogy csupa méregerős zöldcsiliből készült. Olyan mintha lecsót főznénk csak hegyes erősből vagy bogyiszlóiból. Utóbbit édesapám párszor elkövette, szóval elég jó tréning alatt voltam gyerekkoromtól  kezdve, így szépen megettem a lángolóan erős bhutáni reggelit fél nyolckor. A datshi, egy tradicionális bhutáni túrósajt, tehéntejből készült joghurt felhasználásával készítik melegítéssel. Hasonló az indiai paneer-hoz az eljárás is, csak a paneer-nál friss tejet csapatnak szét citrommal, citromsavval vagy ecettel (curdling), a datshi-nál pedig joghurttal indítanak. Használják ragukhoz, burgonyából készült ételhez, mint pl. a kewa datshi (dzongkha: ཀེ་བ་དར་ཚིལ་ ke ba dar tshi). 

Reggelire indiai laposkenyeret, rotit ettünk a csilis ételhez és volt finom édes tejes tea is. Akkor láttam először, hogyan készül ez a vékony, alapélelmiszerként fogyasztott laposkenyér két eszközzel. Egy vastagabb lapos perem nélküli nyeles serpenyőszerűség és mellette egy nyeles lapos drótháló, amire a kétoldalán kb. megsült rotikat dobták és a láng fölé tartva megvárták míg felfújódik és kész is. Mindezt egy 12 év körüli kislány csinálta nagyon nagy sebességgel. Pillanatok alatt tele lett egy tál friss kenyérrel. Ezt minden reggel megcsinálta teljes természetességgel. Akkor még nem tudtam ilyeneket, most már látom, hogy teljesen kivitelezhető, ha nincs kéznél roti sütő eszköz akkor is.

Nos, azért reggeli után, nyolc óra körül, elmentem a Glenary’s nevű, már emlegetett kávézóba, egyrészt hiányzott egy rendes kávé, ez amúgy rengetegszer előfordult Indiában és Nepálban, megannyi vicces szituációt előidézve, másrészt kellett egyek valami semlegeset vagy édeset, amit amúgy nem szoktam reggelire enni itthon, de ott az ema datshi után azt kellett mondanom a gyomromnak, hogy nyugi, minden rendben van.

A Glenary’s kínálata már akkor is remek volt, olyan pékáru választék volt leveles tésztákkal, süteményekkel, amilyet itthon sem sokat láttam. Ott ülve a kávé mellett, bámultam az ablakon át elém táruló látványt a hegyekkel, átadtam magam a hely varázsának, gondolkodtam, hogy miként ugorhatnék át Bhutánba. Végül ezt az ötletet elvetettem, nem fért volna bele a költségvetésembe a magas turisztikai adó, de megszületett a mesterterv, hogy Sikkimbe viszont elmegyek egy hétre, mert oda csak némi papírmunka kell az engedélyekhez, hogy beléphessek a Nepál és Bhután között fekvő kis himalájai királyságba, ami 1974 óta India állama.

Ezekután Bhutánból annyi maradt, hogy felderítettem, van Darjeelingben bhutáni étterem és elmentem oda vacsorázni.

Valahogy így kezdődött. Darjeelinggel, Sikkimmel, Bhutánnal, egy lassan két évtizede tartó függőség. Vállalom.

Elég sok helyet végig ettem, vagy ugyan távolról tanulmányozva, de végig főztem. Utak mögöttem, utak előttem, tanulás, kísérletezés, evés, főzés, etetés, minden, ami Tibet és minden, ami Himalája. Ezt az utazást szeretném itt megosztani a blogon, a tapasztalatokat is, a valóságos utazásokat, az összegyűjtött ismereteket. Tartsatok velem a Momo Útján!